A Srímad-Bhágavatam

A Srímad-Bhágavatamot (Bhágavata-puránát) - vagy röviden csak Bhágavatamot - gyakran a vaisnavák Bibliájaként emlegetik. Ez a hatalmas, enciklopédikus igényű mű a tudás széles spektrumát tárja elénk, a történelemtől kezdve a pszichológián és politikán keresztül a metafizikáig és a teológiáig. Ralph Waldo Emerson amerikai transzcendentalista egy helyütt azzal méltatja a Bhágavatamot, hogy azt írja, ,,térdepelve" kell olvasni.

A vaisnavák azt tanítják, hogy a Bhágavatamot első ízben Isten nyilvánította meg Brahmá, az első teremtett lény számára, a teremtés hajnalán. Brahmá e tudás lényegét Náradának adta tovább, ő pedig 
Vjászának, a védikus irodalom összeállítójának. Vjásza igen jelentős helyet foglal el az ,ősi tudás" elterjesztésének történelmi feladatában. A hagyomány szerint ő osztotta négy részre a Véda örök bölcsességét, majd a védikus tudás lényegét a Védánta-szútráknak ismert aforizma- gyűjteménybe sűrítette. Vjászában azonban hiányérzet maradt, ugyanis a védikus irodalom összeállítása és összegzése során nem fektetett kellő hangsúlyt az Abszolút Igazság személyes arculatának bemutatására. Ezt lelki tanítómestere, Nárada is megerősítette, aki rámutatott, hogy Vjásza teljes elégedettségére csak az szolgálna, ha közvetlenül írna Krisnának, az Istenség Személyiségének nevéről, dicsőségéről, formájáról és cselekedeteiről. Vjásza megfogadta guruja tanácsát, és összeállította a Srímad-Bhágavatamot, a "védikus tudás fájának érett gyümölcsét" "a ,könyvek királyát" "a tiszta puránát", ami nem más, mint a Védánta-szútrák természetes magyarázata. 

A Bhágavatam ízének édességét tovább fokozta, hogy egymást követően három alkalommal beszélték el. Az első elbeszélésre a Himalája hegyei között, Badarikásramában került sor. Ekkor Vjásza volt az elbeszélő, és fia, Sukadéva a hallgató. Másodízben Sukadéva beszélte el a Bhágavatamot, az édesapjától hallottak alapján, Paríksit Mahárádzsának, nagy királynak, a akinek egy átok következtében már csak hét napja volt hátra a haláláig. A harmadik elbeszélés helyszíne a Gómatí folyó partján elterülő Naimisáranja erdeje, amit a mai Nimsar mellett találunk, Uttar Prades államban. Itt hatvanezer bölcs sereglett össze, hogy Srí Saunaka Risi vezérletével Szúta Gószvámítól hallgassák a Bhágavatam bölcsességét. Szúta Gószvámí maga is bölcs volt, aki akkor hallotta a Bhágavatamot, amikor Sukadéva Gószvámí beszélte el Paríksit Mahárádzsának. A Bhágavatamot mai formájában ez, a hármas narráció alkotja. 

Nincs még egy purána, amelyet annyiféle formában összegeztek volna, mint a Bhágavatamot, de olyan sem, amelyet hasonló hévvel kommentáltak volna. Srídhara Szvámí műve mellett, aki a szentírás egyik legjelentősebb magyarázója, Vírarághava Ácsárja munkája érdemel megkülönböztetett figyelmet a kommentárok sorában. 

Szanátana Gószvámí, Srí Csaitanja legjelentősebb követője állítólag már azelőtt tanulmányozta a Bhágavatamnot, mielőtt mesterével találkozott volna. Miután azonban Maháprabhutól személyesen hallotta a szentírást, megírta egyik legemlékezetesebb művét, a Brihad-bhágavatámritát, ami a teljes Bhágavatam sűrített változata, elbeszélés formájában. Szanátana jeles követői, Rúpa Gószvámí és Dzsíva Gószvámí ugyancsak a Bhágavatamot helyezték írásaik középpontjába. A modern világ számára A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupáda tette közérthetővé és befogadhatóvá a művet, részletes magyarázatai révén.

A Bhágavatam tartalma

A Bhágavatam már a legelső lapjain kijelenti magáról hogy nem közönséges írás: dharmah próddzshita kaitavó tra, azaz ,,teljes mértékben elvet minden anyagi célú vallásos cselekedetet". (1.1.2) A kommentárok ezt az anyagi célt négyféleképpen határozzák meg: káma (durva- és finomfizikai érzékkielégítés), artha (vagyongyarapodás), dharma (közönséges vallásosság) és móksa (felszabadulás). A Bhágavatam azt tanítja, hogy a valódi vallás, amelynek lényege a bhakti (a Krisna iránti odaadás), felette áll minden mégoly nemes anyagi célnak. A Bhágavatam tehát kizárólag az élet végső céljáról beszél, ami nem más, mint az istenszeretet. 

Bhágavatam legfontosabb témái a szambandha (az ember kapcsolata Istennel), az abhidéja (e kapcsolat felélesztésének folyamata), valamint a prajódzsana (a kapcsolat célja).

A mű összetett szerkezetben fejti ki ezeket a témákat, miközben körüljárja a puránikus irodalom tíz hagyományos témáját; 

1. Szarga elsődleges teremtés, melynek során létrejön a föld, a víz, a tűz, a levegő és az éter, valamint az, anyagi energia teljessége (Isten univerzális formája). 

2. Viszarga; másodlagos teremtés, ami Brahmá, az első teremtett élőlény munkája. 

3. Szthána: az, univerzum fenntartása az Úr változatos energiái révén, melyekről részletes leírást kapunk. 

4. Pósana: az Isten és híve (bhaktája) közötti kölcsönös viszony, valamint az e kapcsolat ápolására szolgáló gyakorlatok. 

5. Úti: azoknak az ösztönző erőknek a bemutatása, amelyek a feltételekhez kötött lelket anyagi tettekre sarkallják. 

6. Manvantara: a szentírások utasításai, amelyek az anyagi világot benépesítő élőlényeknek szólnak 

7. Ísánukathá: részletes leírás az Istenség Személyiségének különböző formáiról. 

8. Niródha: a teremtésben használt teljes energia visszavonása. lsten energiái itt az anyagi univerzum elpusztítása kapcsán kerülnek bemutatásra. 

9. Mukti: a felszabadulás különböző fajtái, az anyagi szenvedés megszüntetésétől az istenszeretet tökéletességéig 

10. Asraja: a tudás végső célja, a transzcendencia. Az Istenség teljes bemutatása Krisna kedvteléseinek 
leírásával, aki a ragyogó Bhágavatam koronaékszere.