Híres tanítók: Az ácsárják

Sankara tanításaihoz képest egészen mást hirdettek az odaadást prédikáló álvárok. Mozgalmuk Rámánudzsa (1017-1137) megjelenésével érte el tetőpontját. Ramánudzsa munkássága újabb mérföldkő volt a védikus kultúra újjászületésében. Míg Buddha tagadta a szentírásokat, Sankara pedig imperszonalista értelmezésben fogadta el őket, addig Rámánudzsa visistádvaita filozófiájának kidolgozásával egészen közel került a Védák eredeti monoteizmusához A visistádvaita filozófia egyfajta módosított monizmusnak tekinthető: ,,Egyek vagyunk Istennel, de különbözünk is tőle" - vallotta Rámánudzsa. Sankara legtöbb követője úgy látta, hogy Rámánudzsa inkább a hasonlósagot hangsúlyozza, semmint a különbséget, így Rámánudzsa tanításai tért hódíthattak a túlnyomórészt sankarita miliőben. 

Rámánudzsa a vaisnava sziddhánta (végkövetkeztetés) kikristályosodásának első fontos állomását jelenti, aki Buddhánál és Sankaránál is közelebb jutott az igazság teljes megismeréséhez. Ezt azért jelenthetjük ki, mert ő volt az, aki elismerte, hogy az élőlény nem azonos Istennel. Sankara tagadta ezt a különbségtételt, és az élőlényt egynek tekintette Istennel, Rámánudzsa azonban felismerte. Később Madhva volt az, aki még tovább lépett, és már az Istentől való különbözőségünkre fektette a hangsúlyt. 

Mintegy száz, évvel Rámánudzsa halála után megszületett Madhva (1239-1319), aki a dvaita filozófia kidolgozásával egyértelműen a valóság kettős természetét hangsúlyozta: van Isten és van az élőlény, és a kettő soha nem lehet azonos egymással. Az indiai filozófiai irodalom történeti szempontból gyakorlatilag nem más, mint egy meg-megújuló vita a Madhva tiszta dualizmusa, Rámánudzsa korlátozott monizmusa és Sankara tiszta monizmusa között fennálló különbségekről. Madhvácsárja szilárdan kitartott álláspontja mellett, és hallani sem akart arról, hogy Isten és a véges lélek között bármiféle hasonlóság lehetséges. Vaisnavizmusa mindmáig a leghatározottabb állásfoglalás a buddhizmus ateizmusával és Sankara monizmusával szemben. 

Összefoglalásképpen azt mondhatjuk, hogy Sankara tagadta Isten és az élőlény közötti különbözőséget, Rámánudzsa felismerte azt, Madhva pedig hangsúlyozta. Srí Csaitanja megjelenésével -vallják a gaudíja vaisnavák -megvalósult a Védák teljes reneszánsza: Srí Csaitanja kikristályosította az Isten és az élőlény közötti azonosság és különbözőség tanítását. Filozófiája acsintja-bhédábhéda-tattva (az Istennel való felfoghatatlan egyidejű egység és különbözőség elve) néven vált ismertté. Természetünket tekintve egyek vagyunk Istennel, tanította Srí Csaitanja, mennyiségileg azonban különbözünk Tőle. Ha elemzés alá vetjük a vízcsepp és az óceán kémiai összetételét, a kettő azonosnak bizonyul, ám míg az egyik parányi a másik hatalmas. 

Ugyanígy, Isten minden fenséggel teljes (szépség, gazdagság, hírnév, tudás, erő és lemondás). Az élőlény - Isten részeként - rendelkezik e tulajdonságokkal, ám csak parányi mértékben. Éppen ezért az élőlény nem lehet a Legfelsőbb. Mivel alárendelt helyzetben van, az a természete, hogy a Legfelsőbbet szolgálja. Így hangzik az eredeti védikus tanítás, amely hosszú történelmi folyamat végén, Vjásza, Buddha, Sankara, Rámánudzsa, Madhva s végül Srí Csaitanja Maháprabhu munkásságán keresztül tárult fel. Rajtuk kívül más jelentős ácsárjákat is ismerünk - pl. Nimbárka, Vallabha és Visnu Szvámí-, de a fent 
említett hat tanítót kell elsősorban kiemelnünk, ha meg akarjuk érteni, hogyan bontakozott ki fokról fokra a védikus bölcsesség. Ez a feltárulás és kibontakozás segítette elő a dél-indiai vaisnavizmus fejlődését csakúgy, mint Észak-India gazdag hagyományainak megújulását.